Minden relatív

Az előző bejegyzést a lenti témának szántam, de előjött belőlem a függő. Most viszont lehiggadtam. Jöjjön hát a tanmese:
Mikor kijöttem Írországba, boldog voltam, hogy kaptam egy lehetőséget egy alternatív fejlődésre, ami tulajdonképp össze is jött. Azzal, hogy megszűnt a szerződésem a Coca Colánál, valóban kitárult egy másik ablak. Nevezetesen a helyváltoztatás lehetősége. Elvállaltam pár interjút, viszonylag lelkesen álltam hozzájuk, mígnem egyszercsak hazamentem, és otthon is ragadtam 2,5 hétre. Amint leszállt a gépem Budapesten egyből el is felejtettem mit hagytam hátra. Az albérletet, a kocsit és a rengeteg (Isten tudja hogy juttatom haza) cuccomat. Ha menet közben kiderül, hogy leégett a ház, vissza se kell mennem, talán még örültem is volna neki. Mikor felhívtak egy magasabb pozícióba interjúzni, madarat lehetett volna velem fogatni. Most már csak azért vagyok itt, mert nem akarok segget csinálni a számból, adok egy lehetőséget, de szívem szerint már most hazaköltöznék úgy ahogy vagyok. Egyáltalán, minek jöttem vissza? Olyan érzés volt landolni a  dublini reptéren, mintha egy megakadt lemezjátszóra szállnék le. Egy álomba csöppentem ismét, aminek már rég a múltról kellene szólnia. Ez a felismerés csapott belém, mikor hazaértem az albérletbe. Nekem már nem kéne itt lennem. Az egyetlen dolog aminek örültem, az a kicsi kocsim. De simán eladom ha cserébe hazamehetek. Külföldön dolgozni jó, sokat lehet keresni, szakmai sikereket is el lehet érni, ám jelenleg otthon a siker talán gyorsabban jön (pénzről ne is álmodjatok), de ki akarna sok pénzt ha közben a barátok meg otthon buliznak - nélküled.
Jöttem, láttam, de visszamennék. A tesóm nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Úgyhogy megérdemli a Daubnerből hozott szilvás papucsot.