4-6 villamos

A minap egy filmbe illő jelenet történt velem.

Tombol a nyári hőség, telefon a fejemre simul, csak beszélek és beszélek a margit hídi villamosmegállóban. Egy barátnőm épp egy halálesetről mesél. Jön a 4-6os, felszállok a menő napszemüvegemmel és a továbbra is a rágyógyult telefonnal a fejemen. Kapaszkodok, de csak a Margitszigeti kanyar előttig, amikor egyszer csak feláll egy ember, akit csak úgy tudok elengedni ha a kapaszkodót is elengedem. A telefon továbbra is a fülemen. Pár másodperc leforgása alatt a sikerült igazi tipikus hp (hülye p)-t csinálni magamból. 

Tehát elengedem a kapaszkodót, a villamos a kanyarban nagyobb erővel átdob a másik oldalra, de én ezt nem hagyom. Kapaszkodnék, de pont elfogyott az összes lógó kapaszkodó. Valami vicces ember átcsoportosíthatta a tőlem legtávolabbi végébe az összeset. Kalimpálok a kezemmel, dobál a villamos, az emberek megrökönyödve néznek, egy szó nem jön ki a torkukból, idejük nincs rá, én meg csak ösztönszerűen keresem a kapaszkodót. Meg is találom egy gallér formájában, épp azé, aki miatt elveszítettem a stabilitásom. Napszemüveggel és telefonnal a fejemen a beszélgetés közben a szám sarkából odavakkantok egy "elnézést", koncentrálok a vonal túlsó végén mesélő barátnőmre, aki egy elég nehéz történet közepén tart. Az egész cigánykerekezés közben egy dolog rendületlenül fix maradt. A telefon. Azt az istennek sem tudtam letenni.

Közben leesik hogy még mindig az ember nyakát szorongatom, rá se nézek, csak mint valami dáma, megilletem egy fél bocsánatkéréssel. Nem jó ez így. Végre eljut a tudatomig hogy szörnyűségesen viselkedtem, kiállítottam magamról egy szegénységi bizonyítványt.. Azt hiszem az I robot c. filmben azonnal megsemmisítenének, mint robotot, hiszen nem az ember testi épségének védelme volt az első számú szempontom. Szóval hosszú tizedmásodpercek alatt mindezeket felismerve leeresztettem a telefont - közben beszél a barátnőm, égek mint a rongy - fejem az áldozatom felé fordítom, akinek még mindig szorongatom a gallérját, és az előző próbálkozásomnál kissé erőteljesebben kérek elnézést, majd a megrökönyödés tekintetét rám vetve,  magát kiszabadítva, fejvesztve menekül leszáll a következő megállónál. Én is igyekszem helyet (közönséget) változtatni, szerencsére a következőn meg én szállok le.

A telefont - ha hiszitek, ha nem - továbbra sem tettem le, a 20 perces beszélgetés 3 perce alatt forgott le a fent leírt esemény, a barátnőm semmit sem érzékelt az eseményből. Míg hallgattam a történet folytatását, többször felrémlett a borzalmas élmény, az igazi hp-vá válás élménye. Többször megkapartam az arcom képzeletben. Remélem soha többet nem találkozok azokkal az emberekkel. Ami persze még valószínűbb, hogy de, csak nem ismerjük fel egymást. Halleluja, éljen a nagyváros!