Elismerés

Tegnap és ma is elismerték a munkámat! Még sosem történt velem ilyen. Eddig "ezért fizettek".
Most meg, nem csináltam mást, csak ültem a seggemen és dolgoztam, mire jött a kimutatás, hogy ki mennyi számlát dolgozott fel és láttam, hogy Franciaország (amiért felelek) elég szép eredményt produkált, de 3-an vagyunk ráosztva. Később kiderült, hogy csak én csináltam, mert a többieknek más dolguk volt. A kimutatás után kaptam egy másik levelet, amit csak nekem címzett a főnököm. Két szó állt benne:
"Thank you"
Hát thank you még nem dobogtatta meg a szivem ennyire. Épp azon morfondíroztam, hogy hazamenjek-e, mert elég fáradt voltam. Mégiscsak előző nap estem le a bicajról.

Szóval ez annyira jólesett, hogy ismét felértékelődött a kintlétem értelme!

Ma meg ugyanez az ember, megdicsért, hogy milyen csini vagyok. Namost fontos infó, hogy az illető meleg, ezért bármilyen bók kétszer számít, mert ugye semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy imponáljon nekem. :-P És akkor még szépen mondtam.
Aztán egyszercsak megkaptam a hozzáférést egy közös mailboxhoz, ahol láttam pár foldert és nem értettem mire ez a nagy felhajtás, ha tudjuk szerkeszteni a beérkező leveleket. Csak odaírjuk, hogy mi a helyzet vele (törlés, feldolgozás, fontos infó, stb) és ennyi. Na ezt a lehetőséget eddig kihagyták. Ugyanis senki nem tudta, hogy Lotus Notes-ban tudjuk módosítani a beérkező (már megszerkesztett) levelek tartalmát. Persze rezzenéstelen fejjel leste a drágalátos főnököm, hogy hogy kell ezt csinálni, majd kiadta a parancsot, hogy akkor innentől így lesz, írjak egy köre-mailt, hogy mi a módja ennek.
A köre-mailbe meg becsempésztem az összes "section" tudásomat, (azaz két klikkre lenyíló fülecske, amiben megtalálhatók a további részletek. Azt írsz oda, amit akarsz, az az értelme, hogy első ránézésre kevés szöveg van a levélben és ha ki akarod fejteni az egyik főcímet, akkor csak rákattintasz és csak az gödrül le. Remélem érthető) így dupla meglepetést okoztam mindenkinek. Vicces volt, hogy nem leplezték a csodálkozást. Hihi. Mégicsak megérte az IBM-nél dolgozni, ugye?

Este

Este, 22:00 körül kaptam még egy hívást, ez már az orvos volt. Doktorbácsi megkérdezte, minden rendben van-e. Mondtam, hogy igen, persze, tudok angolul, úgyhogy akkora nagy bajom nem lehet.
Viszont érdekes volt, éreztem a hangján, hogy meg van fizetve. :-)

Egyébként ma már holnap van és mindjárt dél. És nagyon fáradtnak érzem magam. Lehet, hogy ez lesz utolsó blogbejegyzéseim egyike?

Tele-doktor

Karen, (a ház tulaja és a lakótársam is egyben) nem sokkal érkezett meg utánam. Kérdezte milyen napom volt, én meg elmondtam, hogy mi történt reggel. Aggódva belemerült a tekintetembe és ajánlott egy orvost. Igenám, de az 60 EUR, és az csak annyit mond, hogy hát, lehet, hogy túlélem. Na ennyit meg én is tudok.
Aztán ajánlott egy ingyenes telefonos orvosi szolgálatot, ahol alapfokú segítséget nyújtanak, tehát, ha érzem a lábam, akkor valszleg nem tört el a gerincem. Ha nem vérzik a fülem, akkor valszleg hallok. És ha látom hányat mutatok, akkor még a szemem is működik. Viszont ingyen van.
Annyira mégsincs, mert az elején felhívtam őket, később visszahívott egy nővér, aki mindenáron rá akart beszélni arra, hogy menjek be hozzájuk 60 EUR-ért, de mondtam, hogy nincs bajom, csak biztos akartam lenni abban, hogy túlélem. Nem baj, azért beszéljük meg az időpontot, max lemondom. Ok. Megbeszéltük, egy perc múlva felhívtam őket, és lemondtam. Erre ismét hívott ugyanaz a nővér, hogy tutibizti lemondom? És az egészségem nem éri meg a 60 EUR-t? Wááá, már rég megbántam hogy felhívtam őket! Mondtam, hogy nem, nem éri meg az egészégem, inkább várok. Végül úgy tettük le, hogy megígértem, 2 óránként megnézetem magam a lakótársaimmal, igen igen, még éjjel is. Hát persze! Azért még egy orvos is fel fog hívni még ma, ha nem bánom.
És lássatok csodát, pár perce csörgött a telefonom. Mondom: háj. Erre egy idős férfihang: háj!
Öööö, bocsi, elnézést, jó estét. Erre ő, nevet, kérdezi hogy vagyok. Kellemesen elbeszélgettünk arról, hogy valszleg nincs komoly bajom ha még mindig "ilyen jól" beszélek angolul. És elbúcsúztunk.

Amikor elmeséltem a lakótársaimnak, hogy otthon bárkit ellátnak függetlenül attól, hogy fizetik-e a TB-t, jött a kérdés, hogy akkor miből élnek az orovosok?

NO COMMENT!

Jobb később, mint soha

Na, hát ilyen sem volt még. Két és fél hete nem írtam. Húha!

Bele is vágok a közepébe.
Nem dicsekednék ilyennel, meg nem azért, hogy sajnáljatok, de annyi sztori ered a mai napom elejéből, hogy muszáj megosztanom veletek.
Az egész azzal kezdődött, hogy kihoztam a bicajomat a kertből. Kicsit hozzáért a fék, hallottam, ezért megpöcköltem, végül bekussolt. Nagy elégedetten felszálltam a szoknyámmal (plusz zokni+melegítőfölső), mp3 a fülbe, nekiiramodtam a lejtőnek. Kicsit vizes volt az út, vigyáztam a buszok mellett, de amikor végre valahára megérkeztem, már szálltam le és egyszercsak elsötétült minden. O-óóó.
A földön tértem magamhoz. A következő érzések kavarogtak bennem 1 másodperc leforgása alatt.
1. Milyen jó itt feküdni, miért is keljek fel?
2. Ugye nem látott senki?
3. Vajon tudok-e még angolul?
4. Basszus, itt 50 EUR ha rámnéz egy orvos, most meg hó vége van!
5. Talán elmúlik a fejzúgásom.
6. NEM LÁTOK!!!!

És tényleg. Pár másodpercig semmit sem láttam. A leghatalmasabb pofon volt az életemben, amikor valóban a fal adta a másikat. Csak úgy csattant a fejem. Persze odajöttek segíteni, szerencsére nem kollegák, de nem úsztam meg végül. Mégiscsak a parkolóban estem el. Az egyik nagyfőnök látott, meg is kérdezte, hogy minden OK-e. De most komolyan, milyen lehetett egy békaként elterülő szoknyás-zoknis lányt látványát megemészteni?

Nem éreztem a fél arcomat, később (még mindig) a bal oldalamon nehezebben rágtam.
Miután egész nap megkaptam az egész éves aggódás adagomat, nap végén - viszonylag kimerülten - felszálltam a bicajra és megnéztem, hogy merek-e egyáltalán bicajozni a reggel történtek után. Persze mit ad isten, ki jött ki elém az útra autóval? Hát a srác, aki felsegített amikor elestem. Azt hiszem, "This is NOT a begining of a beautiful friendship".
Tehát megyek a mocskos, előző nap tisztára mosott kabátomban, (továbbra is szoknya, de már harisnyával és cipővel), fel az emelkedőn, bekanyarodok a boltba, és fáradtan, mocskosan 5 perc alatt bevásárolok, amit muszáj. A pénztárnál eszembe jut, hogy nem találom a pénztárcámat. Mire az összes zsebemet végignéztem, a biztonsági őr kellően bescannelt ahhoz, hogy találjon elég bizonyítékot ellenem. Ez a nap már nem is lehet rosszabb. Végül nem jött oda, nem kért számon, hogy mit kotorászok a zsebemben a pénztárnál (tényleg úgy néztem ki mint egy utolsó megélhetési tolvaj), szóval legalább ennyi. Mégsem aláztak meg 200 ember előtt. Juhéé!

Hazafelé már csak tolni mertem a bicajomat. Túl sok lett volna a leszállás és a felszállás, és ha csak egyszer is megfeledkezem arról, hogy férfibicajom van, akkor aztán tényleg nagy lesz a baj. Jobb a békesség. Otthon új élmények vártak rám. És még mindig csak ma van!

Közlekedés

Amíg a tesómnál laktam, egyszerű volt közlekedni. Mindenhova bicaj, oszt jónapot.
De most nincs bicaj, és félóra sétára vagyok az ingyenes céges buszjárattól. Így néhanapján igénybe veszem a helyi BKV szolgáltatásait.
A lakásomtól a belvárosig 1,6 EUR a viteldíj csak oda. Kicsit húzós, úgyhogy nem is élek vele sokszor, csak ha takarót szállítok haza.
Érdekes módon zajlik itt jegyvásárlás. Bár a buszmegállóban található boltok mindegyikében lehet kapni buszjegyet, az enyémre mégsem, mert ott helyben kell venni. De legyen nálad apró, különben megszívod. Vissza nem adnak, viszont beválthatod a visszajáró egy részét a helyi akácfa utcában. Brutál egy népség.
Ha a helyszínen veszed a jegyet, egy perselybe kell beledobni, ami a buszvezető felé átlátszik. Segít az érméket egy síkra terelni, nehogy elbújjanak az érmék egymás mögött. Én, szőke pedig egyszer észrevettem, hogy hova hullik a pénzem, ha bedobom a sofőr mellett, és szóltam is, hogy jaj, félrement. Pedig nem, csak egy lapos keret szerű valamibe hullik, hogy minden érme egymás mellett legyen és lássa a sofőr, hogy pontosan mennyit adtam. Utána megnyom egy gombot és behullik az összes pénz egy dobozba.
Közben persze gyarapodik a sor mögöttem. Áá, kész rémálom. De majd lesz bicajom és minden újra egyszerű lesz. Végülis egy hónap alatt megtérül. A buszjegy 1,60, a bicaj 100 EUR. Ha minden nap buszoznék oda vissza - az utanként 1,15 lenne, mert nem a központból indulok, az napi 2,30. Szeirntem minden nap közlekednék, úgyhogy hét nappal számolva átlagosan 16,10 EUR, ami egy hónap alatt kb 45... nade ki mondta, hogy csak oda vissza megyek? Na jó, átlag két hónap alatt térül meg akkor a bicaj. És még sportolok is!

Ismét a színen

Hello mindenkinek,

Most egy ideig nem volt időm írni, de remélem nem adtátok fel, és sűrűn ellenőriztétek, frissült-e a blogom. :-D
Az utóbbi idő a költözéssel és a berendezkedéssel telt. Meg persze munkával.
A szobám nem a legnagyobb, de ennél sokkal kisebbek is voltak nem sokkal kevesebbért.

Két képet csatolok, az egyiket a beépített szekrényemről, a másikat meg a másik oldalról.

Igen, igen, kuplerájos, de még nem mertem ekkor bepakolni a szekrénybe, mert nem sterilizáltam saját kézzel :-P

Első nap kaptam kölcsön ágyneműt, párnát, takarót, huzatot, amiért eleinte nagyon hálás voltam, de reggelre megjelent rajtam pár csípésnyom, ami rohadtul viszketett. Még sosem történt ilyen velem azelőtt.

Dávid szerint élő állat okozta, tetü, bolha vagy ilyesmi. Hát egy pillanatra lemerevedtem, hogy valóban tetves vagyok-e az ágyneműtől. Mivel nem volt határozott bizonyítékom ellene, azonnal beruháztam egy matracvédő steril lepedőre, ami meglepő módon elég sok helyen megtalálható itt Dublinban. Ezek szerint nem csak én vagyok tetves..vagy bolhás.
Úgy kell elképzelni ezt a lepedőt, hogy állítólag totál steril, távol tartja az atkákat, a bogarakat, vízálló, stb. Mint egy kórházi ágy, amibe bepisilhetsz, mégsem ázik át a matrac. De akkor most a matracot védjük, vagy a használóját?
Egy életem, egy halálom, én ezt a matracot kipróbálom.
Egy éjszaka telt el vele. Igaz, kicsit hangos, de nem izzadtam bele, semmi extra, és már nem vakarózom, a csípésnyomok is eltűnőben vannak. Persze ehhez saját párna, saját takaró és saját huzat dukál. Most már biztonsában érzem magam.
Amíg nem volt saját ágyneműm, a kapottat használtam, de első éjszaka után kimostam. Csakhogy itt nincs szárítóprogram a mosógépben, úgyhogy kénytelen voltam vizes ágyneműben aludni. Meg lehet szokni, csak nem szabad mozogni, mert akkor hideg. Egyébként hamarabb szárad a testmelegtől. :-D Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy voltam-e már ennél furább helyzetben. :-D és nem :-D

Tehát annak ellenére, hogy ez volt a legtisztább lakás a környéken, azért itt  is ráfér a lakókra egy egy napos ismerkedés a tisztítószerekkel.
Pl eddig nem használtak szivacsot a mosogatáshoz. Meg csodálkoztak, hogy elfogyott a mosogatószer. Én meg még nem hasonultam teljesen az ír/angol udvarias, finomkodó stílussal, és csak egy kérdés kavargott a fejemben, mégis mivel mosogattatok eddig?, inkább csöndben maradtam.
Ebben a házban az a szokás, hogy összedobjuk a közös használati cuccokra a pénzt, 15 EUR két hónapra, fejenként. Nade hogy mit vesz belőle a csajszi, fogalmam sincs, majd utánajárok. De örülnék, ha rám bíznák ezt a részt, és akkor nyugodtabb szívvel aludnék.
Ma üres volt a lakás, úgyhogy gyorsan felporszívóztam és felmostam valami tisztítószerrel, ami garantáltan megöl minden baktériumot és vírust. Így sokkal jobban érzem magam.