Jobb később, mint soha

Na, hát ilyen sem volt még. Két és fél hete nem írtam. Húha!

Bele is vágok a közepébe.
Nem dicsekednék ilyennel, meg nem azért, hogy sajnáljatok, de annyi sztori ered a mai napom elejéből, hogy muszáj megosztanom veletek.
Az egész azzal kezdődött, hogy kihoztam a bicajomat a kertből. Kicsit hozzáért a fék, hallottam, ezért megpöcköltem, végül bekussolt. Nagy elégedetten felszálltam a szoknyámmal (plusz zokni+melegítőfölső), mp3 a fülbe, nekiiramodtam a lejtőnek. Kicsit vizes volt az út, vigyáztam a buszok mellett, de amikor végre valahára megérkeztem, már szálltam le és egyszercsak elsötétült minden. O-óóó.
A földön tértem magamhoz. A következő érzések kavarogtak bennem 1 másodperc leforgása alatt.
1. Milyen jó itt feküdni, miért is keljek fel?
2. Ugye nem látott senki?
3. Vajon tudok-e még angolul?
4. Basszus, itt 50 EUR ha rámnéz egy orvos, most meg hó vége van!
5. Talán elmúlik a fejzúgásom.
6. NEM LÁTOK!!!!

És tényleg. Pár másodpercig semmit sem láttam. A leghatalmasabb pofon volt az életemben, amikor valóban a fal adta a másikat. Csak úgy csattant a fejem. Persze odajöttek segíteni, szerencsére nem kollegák, de nem úsztam meg végül. Mégiscsak a parkolóban estem el. Az egyik nagyfőnök látott, meg is kérdezte, hogy minden OK-e. De most komolyan, milyen lehetett egy békaként elterülő szoknyás-zoknis lányt látványát megemészteni?

Nem éreztem a fél arcomat, később (még mindig) a bal oldalamon nehezebben rágtam.
Miután egész nap megkaptam az egész éves aggódás adagomat, nap végén - viszonylag kimerülten - felszálltam a bicajra és megnéztem, hogy merek-e egyáltalán bicajozni a reggel történtek után. Persze mit ad isten, ki jött ki elém az útra autóval? Hát a srác, aki felsegített amikor elestem. Azt hiszem, "This is NOT a begining of a beautiful friendship".
Tehát megyek a mocskos, előző nap tisztára mosott kabátomban, (továbbra is szoknya, de már harisnyával és cipővel), fel az emelkedőn, bekanyarodok a boltba, és fáradtan, mocskosan 5 perc alatt bevásárolok, amit muszáj. A pénztárnál eszembe jut, hogy nem találom a pénztárcámat. Mire az összes zsebemet végignéztem, a biztonsági őr kellően bescannelt ahhoz, hogy találjon elég bizonyítékot ellenem. Ez a nap már nem is lehet rosszabb. Végül nem jött oda, nem kért számon, hogy mit kotorászok a zsebemben a pénztárnál (tényleg úgy néztem ki mint egy utolsó megélhetési tolvaj), szóval legalább ennyi. Mégsem aláztak meg 200 ember előtt. Juhéé!

Hazafelé már csak tolni mertem a bicajomat. Túl sok lett volna a leszállás és a felszállás, és ha csak egyszer is megfeledkezem arról, hogy férfibicajom van, akkor aztán tényleg nagy lesz a baj. Jobb a békesség. Otthon új élmények vártak rám. És még mindig csak ma van!