Még a repülőre várva kaptam egy hívást egy olyan cégtől ahova egy kis hátszéllel vettek volna fel. Régebben viszolyogtam az ilyesfajta módszerektől, de mára nem maradt egyéb lehetőségem. Egyszer talán azt is megérem hogy a két szép szememért vesznek fel csirkét kopasztani. Másnap reggelre beszéltem meg velük az interjút, mivel utánuk közvetlenül mentem egy másikra. Csak hogy eltöltsem valamivel az időmet. Kicsit hizlalni akartam a májamat. Elképzeltem, hogy majd kapkodnak értem a munkahelyek, mert istenkirálycsászár tapasztalatom van, mégiscsak a Coca Colánál dolgoztam, hát ki ne csókolna kezet nekem.
Aztán jött a hideg vizes zuhany. De nem a bőrfiatalító fajta. Leültünk, a mosolygó HRes az orrom alá nyomott egy több oldalas számviteli tesztet, majd fél óra elteltével megérkezett a leendő főnököm is. A testbeszéde mindent elárult. A nyaka előre esett. Feje a behúzott vállaival egy magasságba, a szemével csak úgy látott, ha kifordította mint egy tehén a vágóhídon. Akkor már elment a kedvem az egésztől, tudtam hogy fölösleges próbálkoznom. Naivan vártam a csodára. Hátha rossz az emberismeretem. Így hát vettem egy mély lélegzetet, és a szeretetem maximális összpontosításával mosolyogva, kellemesen elbeszélgettem vele. Ez tartott kb. 5 percig, mire félvállról közölte, hogy azzal ugye tisztában vagyok, hogy a külföldre menetelemmel kikerültem a magyar multik vérkeringéséből, és tulajdonképpen a nulláról kéne felépítenem a karrierem. Mondta ezt ő, aki valakitől kapta az önéletrajzom. Mi lett volna ha valóban csak az utcáról esek be? De nem baj, gondoltam magamban, ez biztos stressz interjú. Beugratós. Továbbra is türelmesen válaszoltam a kérdéseire, közöltem hogy ezzel nem értünk egyet - hátha elvárja az ellentmondást, ki tudja.
Két pozícióba kerestek embert. Egy 20 fős csapatba, ahol én lennék az utolsó szarpucoló, ki kéne várnom a soromat, mintegy "bebizonyítani", hogy tényleg alkalmas vagyok seniornak (!), majd később vezetőnek. Addig lehet hogy megszűnik a cég... A másik pozíció egy fokkal izgalmasabb. Próbálok pontosan visszaemlékezni, mert már ott szórakoztatott a dolog. Külföldről kellene áthozni a munkát egyedül, konkrét feladatokkal, amit nem tudnak még hogy itt marad-e, vagy viszik vissza, de ami itt a kulcs az az, hogy egy emberes. Senki más nem tudná, mit csinálok. Halkan megjegyeztem hogy mi van, ha szabira megyek, neadjisten lebetegszem. Erre már a HRes és a leendő főnököm arca is felragyogott. Végre egy szemfüles ember! - ezt is gondolhatták volna, de nem. A biztosítékot azzal vertem ki náluk hogy megemlítettem a szabadság fogalmát. Nem, fél évig, se beteg, se sima szabiról ne is álmodjak. Talán ez is a stresszinterjú része volt, és ezt is hidegvérrel kezeltem. A munka törvénykönyvére hivatkoztam, sehol nem tiltják a szabadságra menést, és Írországban sem volt ezzel senkinek gondja. Csak a jómagyar kishatalmú kisfőnököknek. Ezzel kóstolgatják az embert. És ez még csak a kezdet. Tehát választhattam. Süllyesztő, vagy a pokol egy eddig ismeretlen bugyra. Köszi. Az első lelkesedést teljesen levetkőzve, csalódottan távoztam a színről.
Az már csak hab a tortán hogy kifelé menet a lépcsőt választottam feltételezve hogy a földszinten kijutok, de sajnos nem, mindegyik ajtó zárva volt ezért kénytelen kelletlen fel kellett hívnom a biztosan soha nem lesz főnökömet, hogy engedjen be, megyek inkább lifttel... Lassan végére értem a tartalék hidegvéremnek is, ez az égés igazán nem hiányzott. Alig vártam hogy kilépjek az utcára. Felvettem a napszemüvegem, átéltem a pillanatot, mélyet szippantottam a belvárosi 133%os NO2-es levegőbe és elindultam a következő ígéretes interjúmra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Vélemény?