Pók vs melltartó, avagy az idegenekkel való együttélés előnyei és hátrányai

Igen, tudom, rég írtam. De semmi említésre méltó nem történt. Jó, lesz még egy fejezet az újdonsült balfasz kollegákról, de most nem erről akartam mesélni.

Hárman vagyunk lányok egy kicsi házban, kicsi kerttel, szép környéken. Két lakótárssal lakom együtt, az egyikük egyben a tulaj is. Ő Karen. Karen egy igazi "iron lady", aki hetente kétszer reggel hétkor már az uszodában ússza a hosszokat, és mindig talál valami két napig tartó vadkempinggel egybekötött élet-halál túrát, ahonnan 4 óra alvás után örömmámorral kúszik haza. Ez többek között azért is jó, mert alig van otthon, bár én tényleg bírom őt. :-) A ház körül mindig talál tennivalót. Nem voltam itt két hete, amikor rátaláltam a kertben, a zuhogó esőben, épp az egyik szoba padlószőnyegét szedte fel, és próbálta feldarabolni, ami egyedül elég nehézkesen ment neki, így hát segítettem. Szerintem azóta néz a szemembe.
Szóval Karen, 35 körüli, karakán szingli csaj, aki 100%osan éli az életét.

A másik lakótársam, Angela. Ő egy kicsit rendetlen, de amúgy csendes, aranyos, vörös hajú ír lány. Azért fontos, hogy ír, mert tipikus ír stílusa van. Ahogy beszél, amit mond, mind mind olyan, ahogy azt középiskolában tanultuk. A bájcsevegés az időjárásról, a munkáról, a fontosnak látszó dolgokról, amik kapcsán tökmindegy mi a véleményed, az elvárt választ kell mantrázni.
Najó a kicsit rendetlen enyhe kifejezés volt rá nézve, hiszen ebből eredt az első konfliktusunk. Ő az a lány, aki épphogy elpakol maga után, de ha lenne szőnyeg, tuti alásöpörné a koszt. Pl mosogatás után nem öblíti le a habot az edényekről, habosan teszi oda száradni. És bár megegyeztünk hárman, hogy mindenki eltörölgeti maga után az edényeket, ő azóta is sztrájkol. És ha netán én akarnék mosogatni, nem tudom hova pakolni a cuccaimat.
Mindig meg tudom mondani, az asztal melyik részén evett, mert a morzsát nem szedi össze maga után, de készséggel pakolja ugyanoda a száraz ruháit, amiket utána kivasal és felvesz.
Ő aztán nem lihegi túl a rendrakást. Legalább hetente felmosok mindenhol, porszívó, stb. Őt még nem láttam takarítani. Persze nem is tudna mikor, mert mindig én csinálom, de én meg azért, mert már akkora kosz van, hogy nem bírom nézni. Angela az, aki a legtovább hagyja ott a ruháit a kicsi szárítón, amin sosincs hely, ha teregetni szeretnék. Sokáig nem találtam egy kis ételhordó dobozkámat, végül tök véletlenül megláttam az ő részén, és némi lelki viszálykodás után rákérdeztem, hogy ez most az övé-e (vagy lenyúlta az enyémet, hiszen tudná, hogy az övé, nem?). Persze azonnal odaadta.
Na ennyi előzmény után el tudjátok képzelni, hogy miért szorul össze a torkom, ha keresem a cuccaimat és nem találom meg. Pl törölköző, zokni és MELLTARTÓ. Csak az utóbbit bánom, a többit viheti, de a melltartómat nem adom! Hogy hogy kerülhet hozzá? Hát úgy, hogy annyira rendetlen, hogy szerintem az sem érdekli, hogy vizes a cucc, elviszi és kész. Egyszerűen nem foglalkozik vele. Tehát naivitás lenne azt gondolnom, hogy majd rájön, hogy nem az övé és visszaadja.
De ma rákérdeztem, hogy megnézné-e nekem, hátha nála van. Kiváncsi vagyok mi lesz. Utálom az ilyesfajta konfliktusokat. Ezek csak abból erednek, hogy a másik lusta. És nem szembesíthetem ezzel, mert már amúgy is a Balkánról jöttem, szóval egy szavam se lehet. De hál' Istennek, elhúz október végén. Csak addig kell kibírnom!
Szóval ez volt a hátrány.

Előny:
Ma este egy nyárfalevél hang szólította a nevem. Angela volt. A fürdőszobában állt és szugerált valamit. Majd kiszúrtam én is. Egy pók volt az, de nem akármilyen. A kaszáspókkal nincs bajom, meg a kicsikkel sem. De amelyiknek már látom az ízeit a lábán, sőt, vastagabb a lába, mintha egy kihegyezett ceruzával húznék egy csíkot a falra, na attól ledermedek. Nem félek, nem undorodom, hanem egész testemmel iszonyodom tőle. Na ez a pók meg volt spékelve még két hosszabb lábbal, mintha csápok vagy nem tudom mik lennének.
A fürdőszoba a felső szinten van a többi hálószobával együtt. Így amikor megegyeztünk abban, hogy Karent hívjuk segítségül, egy kuncogó hang válaszolt a kétségbeesésünkre.
Hihi, így visszagondolva vicces lehetett végighallgatni a beszélgetésünket. Először elszörnyedtünk a pókon, majd megállapítottuk, hogy Karen szereti a kihívásokat és a sikerélményt, úgyhogy biztos örömmel segítene megszabadulni a negyedik lakótárstól. És ott hallgatózott a szobájában, majd elárulta magát, hogy végig ott volt és mindent hallott.
Végül fogta a kis seprűt és a lapátot, összesöpörte a pókot, kidobta az ajtón a kertbe, majd mint egy jóllakott óvodás, elégedett mosollyal konstatálta, hogy mennyire bátor tettet hajtott végre. Azonban a mosoly elég hamar lelohadt az arcáról, amikor a pók végigszaladt az előszobán. Na, azt a sikoltozást sajnos nem tudom visszaadni, amit mi hárman lerendeztünk. Volt ott ugrálás, rohanás, sikoltozás, nevetés. Végülis fuldokoltunk a röhögéstől, hogy mennyire bénák vagyunk, és szegény pók meg azt sem tudja, mi van.
Kiderült, hogy rajtamaradt a lapáton, nem lehet olyan könnyen lerázni onnan. De másodszorra addig rázta Karen a lapátot, amíg valóban pókmentes nem lett.
Azóta mindhárman paranoiásak vagyunk, mivel most érkezett Karen Dubaiból.... ki tudja, mit hozott még magával.

Ha egy hónap múlva sem írok, kezdhettek aggódni :-DDD